A rajtból sokáig csak a szalagozás követése a feladat, majd köves, sodrós dózer következik, meredeken le, erről már hallottam, és hogy nem volt tréfa, azt alátámasztja egy szembejövő, láthatóan nagyon összetört versenyző, véres arca alapján röntgen nélkül megszavazok neki egy orrtörtést és önkéntelenül kicsit beljebb húzom a féket. Egyes rendben, a kettesre csekkolom a völgy alján menő utakat, előzetes információimmal szemben nem is olyan sárosak, amit a plusz három óra napsütés magyarázhat. A kettesre kifejezetten szép úton lehet feltekerni, majd rögtön jön az első hiba: a hármasra egyszerűen nem veszek észre egy elágazást. Plusz 500 méter, kb. két perc, és ez elég is ahhoz, hogy a mögöttem induló lengyellel együtt fogjam a pontot. Hát ez szarul kezdődik…

Sokáig nem is élvezhetem a társaságát, mert rögtön másik útvonalat választ, ő balra kerül egy hosszabb, de kíméletesebb emelkedőn, míg én nekiesem a hetes mellett vezető földútnak. épphogy sikerül kistányéron kinyomni, a pálya második felében hasonló emelkedőket már toltam, de itt még volt erőm, meg is lett az eredménye: a gerince érve ismét feltűnik a lengyel, de vagy 300 méterrel mögöttem és még attól sem fut rám, hogy rögtön a négyes előtt megint elnézek egy elágazást, igaz, ezt már csak fél percért. Azért ez így nem lesz jó, ideje lenne már kicsit koncentrálni a pályára.

Inspirációnak a négyesről kimászva szembe jön két cseh, nyilván rámfutottak, bár azért még van vagy egy perc előnyöm. Az ötösre megint hosszan betonút vezet, ezekről letérni visszatérő rémálom, eddig még mindig elrontottam és most sincs másképp: hiába nézegettem vagy egy kilométeren át a térképet, hogy melyik ház mögött kell balra kanyarodni, csak sikerül befutnom egy mélygarázsba! A nyomok alapján nem én vagyok az első… A valódi út 10 méterrel hátrébb van, mire megtalálom, már jön is a két cseh, köztük a későbbi ezüstérmes Jaroslav Rygl, aki a mélygarázst szintén megjárva éppen a kerítésen át rövidít - ejnye, ejnye – majd felveszi a macsó tempót és elviharzik rossz irányba. A másik koma taktikusabb, mögöttem marad és így lecsorgunk a pontra valami úton, ami gyanús, hogy a térképen nem szerepel, de legalább nagyjából jó irányba megy.

A pontot elhagyva szembe jön Rygl, ekkor látom utoljára és sötét rejtély, hogy ezek után merre ment, mert a hatosról kivezető kb. 1 km-es csiki-csukiig nem szerezhetett akkora előnyt, hogy ne találkoztunk volna. Talán talált egy rövidebb utat az erdőn át… A másik cseh is lekocolt, igaz, ő előre, majd szintén kámfort játszott a hatos után. A lengyelnek szerencsére semmi jele, ellenben valaki mégis megjelent mögöttem: a szlovák Richard Crappa. ő még sosem vert meg, úgyhogy egy kicsit idegesít a jelenléte, de legalább nekem való útitárs: nem gyorsabb és szemmel láthatóan nem is magabiztosabb, inkább rajtam utazik, az elkövetkező gondolkodósabb átmenetekben szépen jön mögöttem, a tolós felfeléken erősebb, de akkora előnyt sosem szerez - talán nem is akar - hogy nagyon gyorsan utol ne érjem. Időnként elválunk, de aztán hamar összefutunk megint, szépen vánszorunk együtt, mert mi tagadás, oda már a kezdeti lendület, csak a pálya maradt kíméletlen.

így megy ez a tizenhármasig, ahol végképp rossz útvonalat választ: a pont után balra fordul a rét felső szélén és én érzem, hogy eljött a pillanat, most kell otthagyni. Az alsó út ugyan szintén nem egy álom, egyre nagyobb pocsolyák jönnek, majd elindulok fel a város felé vezető ösvényen. Ekkor megszólal a Hang. Sajnos, a bringám hátsó kerekéből. Az a hang, amely a fék ás a felni állandó kapcsolatát szokta jelezni, márpedig a pálya elég nehéz folyamatos fékezés nélkül is. Igaz, már csak az átfutó és a kiskör van hátra, de ez is még vagy 10 km, szomorú lesz nekem, ha nem tudom megcsinálni. Márpedig nem tudom, megállok, nézegetem, szétszedem, összerakom, megpróbálok neki bowdent adni, de már nincs miből, letörlöm a felnit, hátha csak a sár, de semmi foganatja. Ahogy állok mellette búsan, elmegy a szlovák. Nincs mit tenni, legyűröm valahogy a maradékot, indulok utána. ám alig kétszáz méter múlva ő is megáll és kiveszi a hátsó kerekét: defekt! Van isten… Nem azért, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, de az mégsem igazság, hogy csak nekem legyen műszaki problémám. Most ismét nekem jobb, ha lassan is, de legalább az én bringám gurul. Ez a felismerés annyira jólesik, hogy örömömben odadobom neki a defektjavító habomat, amivel vagy öt percet faraghat az idején, de reménykedem benne, hogy azért még így sem ver meg. Többet nem találkoztunk és tényleg nem vert meg.

Felszívom magam az átfutóra, ott rendelésemnek megfelelően a lányok hozzák a kólámat. Ezt a fogást az ultrafutóktól lestem el, nyilván a cukor és a koffein is jelent valamit, de elsősorban az élmény a fontos, amit a sok húgymeleg, izotóniás szar után a hideg, buborékos ital jelent. Mennyei… Műszaki problémámmal nem frusztrálom őket, inkább gyorsan megyek tovább, szerencsére innen már csak a kiskör van hátra, ami sokáig lejt és kellően primitív, kicsit elgondolkoztat ugyan a tieznhetes előtt a borgazdaság bejárata, de látszólag minden stimmel és semmi nem tiltja a behajtást, majd egy végső steig, amit akár már hason csúszva is megjárok, és ismét fent vagyok a városban. A befutóra elvileg kötelező útvonal vezet, keresgélek valami szalagozást, de semmi… Pár jellegzetes, neonsárga rendező éppen gyalogol elfele, konyhanyelven egyeztetem velük, hogy melyik út vezet a célba, majd ékes magyarsággal hozzáteszem a véleményemet arról, hogy azért jó lett volna, ha az utolsó rajtolókat is megvárják a pálya bontásával, annyira nem tartott sokáig nekem sem: eredményhirdetésre éppen beértem.

Kicsit agonizálok a park gyepén, majd megnézem, mire lett mindez jó: 44. hely. Szokásos közepes. Matrinak mutatom a bicajom és legnagyobb döbbenetemre egy mozdulattal orvosolja az örökfék problémáját: csak az eltartó rugó nem volt a helyén. B+, b+, b+…