áldassék a neve annak, aki a befutó utáni sárgabarackot kitalálta, ide vele egy kilót, nem baj, ha másfél, maradhat. Végül Roni vesz nekem egy kólát, ezzel nagyjából visszatérek az élők sorába. Kár is lett volna előbb örülni, mert a java még csak ekkor jön: nem is másodikak a fiatalok, hanem elsők! átvágásért kimeszelték az oroszokat, úgy kell nekik, minek mászkálnak be a tilosba… Az EH-t már ennek tudatában tomboljuk végig, bár kicsit olyan a stadion, mint egy foci vidék bajnokság pótselejtezője: a lelátón gyülekezik mind a húsz néző, de mi teljes létszámban jelen vagyunk és ünnepelhetjük magunkat, ez a lényeg. Bajnokainak nem úgy néznek, ki, mint akik felfogták, mekkora eredményt értek el, igaz, mit kezdjen valaki azzal a hírrel, hogy alig tizennégy évesen, esetleg élete harmadik nemzetközi versenyén Európa Bajnok lett. Mi lehet ez után cél? Na, mindegy, minden magyar tájfutónak kívánom, hogy csak hasonló problémái legyenek…

Az aziendára visszaérve értelemszerűen a medencénél gyülekezünk, mi is és szomszédaink, a britek is, persze mi mást lehet csinálni így levezetésképpen, minden verseny után. A szolid napozásnak induló programot egy hordó sör töri meg, amelyet sok üveges követ, és ebből nagy jókedv kerekedik. Persze az aranyifjak viszik a prímet: minden arrajáró gyanútlan embert bedobnak a vízbe, sőt, a parton békésen horkoló Mets Mikit is napágyastól, ami azért már alaphangon is szemétség, de szerencsére az áldozat veszi a lapot. Idővel mindez átgyűrűzik az egyre kevésbé flegmatikus brit csapatra is, csak a tulajdonosnő szemléli bánatosan a pusztítást a távolból.

A bankett, a megnyitóval ellentétben, szerencsére kinéz valahogy: egy bormúzeum előtti parkban mulathatunk egész este, kaja, pia adott, nőt hoztunk. A britek már régi ismerősként invitálnak minket az asztalukhoz, hogy fehér abrosznál erősítsük tovább a medenceparton oly szépen induló viszonyunkat. Ipari mennyiségű vörösbor van kikészítve és hamarosan szervírozzák a vacsorát is, amely ugyan nem egy Gundel főfogás, de most tökéletesen megteszi, legalább nem nagyon verekszik érte az úri közönség.

A hangulatot fokozandó, Attila és Phil rászabadulnak az erősítőre, addig ökörködnek a különböző zenékkel, amíg az egyik rendező a kezükre nem csap, Mets Miki alapfokú angoljához képest már órák óra szóval tartja angol váltótársát, Christian Gigon tűnik fel Anna flitteres köldökpólójában, az ördög tudja, hogy került rá - és vajon mi lehet Annán?! - csajaink egyébként is részleteiben egyeztetik a fehérneműdivatot az arrajárókkal, amihez az adja az erkölcsi alapot, hogy ők az egyetlen női váltó, akik egyentangával is készültek: kezd a buli kicsit korhatáros jelleget ölteni. Szerencsére a fiatalok szanaszét mulatnak, és korukhoz képest szégyenletesen jól bírják a gyűrődést, csak a nap hősén, Bélán mutatkoznak a túladagolás tünetei: a maradék pár órát Rodin Gondolkodójának mintájára elmélkedve tölti egy székben. (Béla eredetileg Jankó Dani volt, csak névütközés miatt átkereszteltük és elég hamar hallgatott is rá, hasonlóképpen megpróbálkoztunk Annából Nusikát csinálni, de utóbbi esetben rideg elutasítás lett az eredmény.)

A tizenegy órás elit eredményhirdetésre sikerül elérni, hogy nagyjából minden hivatalosan kiutalt ételt és italt elpusztítottunk, érdekes élmény így ünnepelni, nem mondom, van hangulata, bár nem kifejezetten meghitt: az orosz női váltó például alig tud kiállni a dobogóra. EH után visszakapcsolják a zenét, amit a közönség hálásan fogad, de inni már nincs mit és ennek a bormúzeum kiállítási tárgyai látják kárát: sorra tűnnek fel a muzeális palackok a táncolók között, amit idővel a pincérek is kifigyelnek és hiába a hangulat tetőfoka, galád módon lekapcsolják az áramot. Ez elég explicit jelzés, hogy menjünk a francba, ami – tekintettel a hajnali két órára – nem is olyan elfogadhatatlan ötlet, beülünk a buszba és kezdünk elpilledni.

Márpedig ez az állapot várhatóan napokig fog tartani, mert azt mindenki sejti, hogy ez a hét olyan tökéletes élmény volt, ami után az ember emlékeibe mélyedve egy hétig élőhalottként járkál a munkahelyén.