Az oroszokra egyébként is jellemző a végletes megoldások imádata. Legszebb példa erre a TV volt. Elegánsnak éppen nem nevezhető szállásunk folyosóján árválkodott egy készülék, amelyen csak egy helyi adó jött be nagyon gyatrán, távirányító nem volt, a programváltó gombokat meg valaki már gondosan kiszerelte. Ha az esti híradóról le is tudtunk volna mondani, a párhuzamosan zajló téli olimpiai közvetítés kicsit hiányzott, így megkértük az egyik rendezőt, hogy keressék meg a távirányítót. Megoldjuk – hangzott a válasz. Pár óra múlva közölte a jó hírt: kinyitották a tábor színháztermét, oda befér vagy 300 ember, a mozivászonra kivetítik majd az Eurosportot… és lőn. Elképzelhető, hogy egy-egy érdekesebb döntőnél ez milyen őrjöngéshez vezetett. Soha még ilyen fergeteges hangulatban nem néztünk olimpiát! Másik nagy dobásuk a megnyitó volt: olyan két órás színházi revüt prezentáltak, hogy az állunk leesett. Még a balettet is élveztem, pedig az nálam már nagy szó.

A verseny menetrendjét tekintve hű mása volt a tavalyi finn VB-nek, de jellegében attól nagyon eltért és talán ez volt a fő oka, hogy csalódnunk kellett az eredményeink tekintetében. Birjozovaja Roscsa nem síközpont, itt ratrak egyáltalán nincs, az egész nyomhálózatot hószánnal fektették, elképzelni is nehéz, hogy mennyi energiával. Hihetetlen mennyiségű nyom volt, kilométerre nem árulták el, de sűrűségre igen: állítólag 180 kereszteződés jutott egy négyzetkilométerre. 90% kisnyom, ami úgy 1 méter széles lehetett, ebben korcsolyázni csak nagyon mértékkel sikerült, be lehetett lelépni a kanyarokban, ezen kívül maradt a párosbot. A szintén hószánnal kihúzott szélesebb nyomok nagy része a rajt/cél környékére korlátozódott, volt olyan pálya, hogy a befutón lehetett először sífutni a szó hagyományos értelmében. Tájékozódás-technika szempontjából a létező legnehezebb pályákkal találkoztunk. Kellő türelemmel és koncentrációval, persze, feldolgozható volt, de nagyon nehéz volt meghúzni a határt a felesleges tökölés és az esztelen rohanás között, márpedig mindkettő komoly veszteségeket hordozott magában, az előbbi sokszor 10 mp formájában, az utóbbinál meg, ha egyszer az ember elvesztette a fonalat, Szibériáig esetleg meg sem állt… Sajnos, mindkettőre volt példa nálunk is.

Időjárásról csak annyit: remek volt, sokak várakozásával ellentétben nem fagytunk meg, tulajdonképpen, a lehetőségekhez képest hideg sem volt (két hete ugyanott -37…), olyan igazi, rendes tél, vagy egy méter hóval. Egyetlen makula a pályán a tó volt, amelyre pont a legmelegebb napon ment rá a hosszútáv, mindjárt kétszer is, és a közepén levő 10 cm mély jeges pocsolyát még a lékhorgászok ’davaj, davaj’ bíztatása sem tudta feledtetni. De amúgy gyönyörű volt a táj, kiválóak a nyomok, igazán lehetett élvezni a versenyzést. Ebben azért nagy szerepe lehetett annak is, hogy szint alig volt, a középtáv 11 km-ére pl. csak 150 m, a nagyon enyhén hullámzó terepen pedig egyelten egyszer találkoztam olyan, 10 méteres szakasszal, ahol elgondolkodtam a lecsatoláson.

Mivel ez kombinált esemény volt - Ifi EB, Junior VB, felnőtt Világkupa-futam illetve EB - jó nagy mezőny jött össze. Meglepő módon, az oroszok a felnőtt mezőnyben nem domináltak, pedig tavaly már eléggé megszedték magukat és gondoltuk, otthon nem kegyelmeznek senkinek. Többjük a most már lassan statisztikailag bizonyítható ’plakátbetegség’ áldozata lett. évek óta megfigyelés ugyanis, hogy akit a rendezők a plakátra kitesznek, az rosszul fog szerepelni. Nos, itt mindjárt két korábbi világbajnokot sikerült kiütni a nyeregből: Andrej Gruzdjev és Eduard Hrennikov is betlizett, bár utóbbinak egy ezüstérem azért összejött. Ezzel szemben egy másik korábbi világbajnok, a svéd Thomas Löfgren ellenállhatatlannak bizonyult: az egyszerűség kedvéért minden számot megnyert. Volt olyan, ahol a mögötte jövő további három helyezett is svéd volt. A lányoknál unalmas módon a norvég Stine Hjermstadt-Kirkevik és az orosz Tatjana Vlasova kergeték egymást egész héten, váltakozó sikerrel. A fiatalabb kategóriákban már nagyon erős volt az orosz dominancia, de még ebből is kiemelkedett a junior Andrej Lamov, akiről minden bizonnyal hallunk még akkor is, amikor felnő… A számunkra oly kellemetlen tavalyi trend, nevezetesen a mezőny tömörülése, tovább folytatódott: a középtávon 2 percen belül volt az első 20 helyezett, aminél, azt hiszem, már nincs tovább, vagy lassan kezdhetünk tizedmásodpercre mérni. Ide nekünk bekerülni mission impossible, de a férfi kategóriában még a korábban karnyújtásnyira levő 40. hely is reménytelenné vált. Ott vannak most a nálunk azért stabilan jobb osztrákok. A korábban etalonnak tartott csehek – többek közt a tavalyi 4. illetve 8. helyezett - alig kerültek az első húszba.

Ezzel el is értünk a dolog kellemetlen részéhez. Mit végeztünk mi? Azért kellemetlen, mert ha az ember amúgy istenesen elcsesz egy versenyt, akkor az tiszta ügy, ha egyértelműen jót megy, az is, de mit lehet kezdeni egy olyan eredménnyel, ami szinte tökéletes futással születik, időben kiválóan sikerül, de helyezésben messze a várakozások alatt?! Ez a rémkép üldözött minket végig az EB-n, ráadásul, szegény ember még az ág is húzza, a rendezők állandóan variáltak az eredményekkel, és ebből mi minden esetben vesztesként kerültünk ki. Legdurvább a sprint volt, ahol a verseny kétharmadánál leállt az időmérés (a célidőt nem az SI mérte, hanem egy külön chip, a hivatalos magyarázat szerint pedig valaki rálépett a kábelre és az eltört), majd egy számunkra máig ismeretlen megoldással mégis lett végeredmény, amelyben azonban vagy öt, már korábban mögöttünk levő, bemért idővel rendelkező ember elénk került. Mindezt első nap, felütésként, mintegy megalapozva a jó hangulatunkat. De később is teljesen mindennapos volt, hogy a diszkósok másnapra ’életre keltek’, úgyhogy magunk közt kénytelenek voltunk bevezetni a ’pillanatnyi végeredmény’ fogalmát. Majd ha egy hónap múlva is változatlan az eredménylista, akkor talán úgy is marad, de pár bizonyított hiba még akkor is véglegesnek tűnik, mint pl. az amerikai Carl Fey hosszútávon elért eredménye, amelyből időközben már WRE pontot is számoltak, pedig ő azon a futamon el sem indult…

Közülünk legnagyobb elvárás Simon ágival szemben volt, hiszen ő tavaly stabilan 20-30 között futott a VB-n, és érzése szerint még tudott volna jobbat. év elején is jó formában versenyzett, a csehekkel feltunningolt osztrák bajnokságon kifejezetten impozáns eredményt ért el, joggal gondoltuk úgy, hogy célként a 20-ba kerülés sem lenne irreális. Tévedtünk. Igaz, nem szerencsésen kezdődött az út, ágit az orvosa mandulagyulladással ágyba parancsolta egy nappal az indulás előtt, amit ő persze nem tarthatott be, és bár az első verseny még öt napra volt onnan, nem biztos, hogy tökéletesen helyrejött. De mindent erre nem foghatunk. A terep sem feküdt neki, ő inkább steigen, széles nyomon erős, itt meg ez egyáltalán nem volt, ellenben sokat hibázott, rövidtávon két percet egy pontra, a hosszún pedig vagy tizet: ezek, ebben a mezőnyben megbocsáthatatlan kihágások. A középtávja sikerült viszonylag normálisan, de ez is csak 29. helyre volt elég, ami legalább ’hangzásában’ hasonlít a tavalyira.

Legjobb eredményünket Harangozó Gábor érte el, neki annyiban könnyű helyzete volt, hogy nem volt vele szemben semmilyen elvárás, hiszen csak tavaly kezdett nemzetközi mezőnyben versenyezni, komoly eredménye eddig egyáltalán nem volt. Azt tudtuk róla, hogy erős, és hogy nincs mögötte évtizedes tájfutó múlt, tehát technikailag veszélyes leginkább számára az orosz pálya. Gábor két esetben kifejezetten kiválóan oldotta meg a feladatot: sprint eredménye százalékban (128%) az elmúlt évtized legjobb felnőtt eredménye! Majdnem ilyen jól sikerült neki a középtáv (137%), ellenben a hosszútávon elszállt. Mondhatjuk, hogy előbb-utóbb hibáznia kellett, de a magam részéről ezt inkább nagyon érdekes pszichológiai jelenségnek fogom fel: Gábor napokon át láthatóan félt ettől a versenytől, többször emlegette, hogy biztos hibázni fog, meg el fog halni, és lőn: tényleg így lett. Nem hiszem, hogy ez véletlen. Reméljük, legközelebb több önbizalommal vág neki. Szám szerint ő sem került be az első ötvenbe (54-59. helyek), de ő legalább nem volt emiatt csalódott.

én előzőleg a rajtlistát nézegetve megállapítottam, hogy megint nem tudom, kit vernék meg ebből a mezőnyből, bár mindig ezt szoktam érezni nagyobb versenyek előtt és mégis valahogy 50 körül szoktam végezni, sőt, 2 éve voltam 45. is. Sajnos, végleg le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy ezt valaha még egyszer elérem. Egy tőlem telhető maximális erővel futott, szinte hiba nélküli sprint és hosszútáv, valamint egy 2-3 perc hibával abszolvált középtáv is csak az 56-60. helyekre volt elég, sovány vigasz, hogy időben sokkal közelebb voltam az élmezőnyhöz, mint valaha (132-140%). érteni nem értem, de idővel biztos megszokom. Mindezt életem legkomolyabb felkészülése után (1300 km a verseny hetéig). Nem hiszem, hogy reális esélyem lenne növelni a befektetett munkát…

Apró érdekesség, hogy hosszú idő után ismét volt felnőtt férfi váltónk: igaz, ágival, aki legyen bármilyen kemény, azért ebben a mezőnyben elég esélytelen volt. Becsülettel megküzdöttünk, 14-ek lettünk, ami sokkal jobban hangzik, mint az egyén eredmények, pedig nem ebben volt a teljesítmény, hanem addig…

Nagy kérdés a hogyan tovább. A magyar élmezőny az utóbbi években rengeteget erősödött, de ezzel párhozamosan a világban is komoly változások mentek végbe. Míg a környező, erősebb sítájfutó nemzetekre ráfutottunk (csehek, osztrákok, szlovákok), az élmezőny is egyre közelebb van, az északiak egyre sűrűbben vannak a mezőnyben, ráadásul beszálltak a ringbe korábbi rejtőzködő országok is (pl. Lettország, Belorusszia), így helyezésben – minden erőfeszítés ellenére - inkább távolodni látszunk. Bár addig még sok minden történhet, de ha most kérdezi valaki, a jövő évi szezont két eseményre építeném fel: egyrészt Ausztriában lesz a Junior VB / Ifi EB, ami számunkra sokkal használhatóbb terep, mint Skandinávia vagy Oroszország. Ez hatalmas lehetőség, ami csak ritkán adatik meg. Vannak is jó fiataljaink, csak valahogy össze kéne szedni őket egy rendes felkészülés erejéig. Másik reményem a női váltó a VB-n. Planyernaja nekünk sokkal kedvezőbb, futósabb terep, és három stabil felnőtt nőnk van. Megfelelően felkészítve őket elérhetnek jól hangzó helyezést.

De ezt majd a maga idejében. Egyelőre van idő kipihenni Oroszországot, amely, mint egy ismerősöm mondta nagyon találóan: ’humoros hely’. Csak kár, hogy ebben időnként rossz viccek is beleértendők…