Megnyugtató érzés, hogy vannak még tökéletes dolgok a világon. Vagy legalább majdnem. Mint például az idei Sítájfutó VB. Rendezvénynek is szinte hibátlan volt, de mindehhez járult még a mesébe illő lappföldi díszlet, a tökéletes időjárás és a pazar szállás. Az biztos, hogy a helyi prospektus nem túlzott a címbeli szlogennel.
Pedig nehezen indult. Hónapokig lebegtettük a kérdést a rendezők felé, hogy megyünk-e, illetve magunk számára azt, hogy ha igen, akkor miből. A részvétel költségei tekintetében ugyanis szintén kiemelkedő volt ez a VB, az MTFSZ Elnöksége pedig nem tudott azonosulni a mi nagy céljainkkal. Máig is fülembe cseng a verdikt, miszerint ’nem támogatunk felnőtt világversenyzést’, ami legalább is érdekes perspektíva az élsport számára...
A nagy bizonytalanságban azért edzettünk, majd’ az egész decembert Ausztriában, különböző sífutó edzőtáborokban, ágnes biathlonozott, januárban megjártuk Svájcot egy WRE kapcsán, mire onnan hazakerültünk, itthon is magához tért a tél, úgyhogy a lehetőségekhez képest kifejezetten jó felkészülést tudhattunk magunk mögött. én például több mint 1100 km-t síeltem össze márciusig, ami közel duplája a tavalyinak. Már csak menni kéne...
Végül meglepő módon egy magánszemélytől érkezett a mentőöv: Honfi Gábor ajánlott fel annyi támogatást, amely lehetővé tette a részvételünket. Ezek után jött a last-minute utazásszervezés összes nyűgje, amelynek csúcspontján, alig egy nappal az indulás előtt a világ valószínűleg legbénább légitársasága törölte a járatunkat. ám ekkor már semmi nem állíthatott meg, ha nehezen is, de eljutottunk Levi-be.
Levi. Finnország – állítólag – legnagyobb síparadicsoma elég bizarr látvány, kb. olyan, mintha valaki átrakná a János-hegyet a Nyírségbe, a nagy laposból kiemelkedik egyetlen 500 méteres domb (helyiül ’tunturi’) és azon vannak minden irányban lesiklópályák. A meglehetősen vad hegyoldalak alatt gyönyörű, enyhén hullámzó tájon hatalmas sífutópálya-rendszer található, ahogy arrafelé szokás, minimum naponta kihúzott, széles nyomokkal, világítással, az elágazásokban térképpel, illetve a tajgába telepített kis büfékkel, ahol a sífutó megpihenhet és a rénszarvasbőrrel leterített padokon üldögélve a tábortűznél kolbászt süthet nyárson. Ha létezik külön mennyország a sífutók számára, azt nagyjából ilyennek képzelem...
De mindez csak a hét végére vált számunkra realitássá, mivel elsősorban a világbajnokságért jöttünk. Az pedig különös módon próbálta ötvözni a két sí-szakágat: a versenyterep nem a sífutópályák között, hanem az alpesi pályák melletti hegyoldalban kapott helyet. Ott is volt egy sífutópálya, még egy finn bajnokságra csinálták évekkel ezelőtt, de nem nagyon használják és ennek egészen prózai oka van: olyan mértékben brutális és barátságtalan, hogy senki nem akar rámenni. Fekete, tehát a színezéktan alapján nehéz, de csak azért nem sötétebb, mert olyan már nincs. Erről a pályáról sugárzott a rosszindulat, vagy telibe ment felfelé a hegynek vagy ugyanúgy jött le, az alja és a teteje között 150 méter szint volt (összehasonlításképpen Galyatetőn ugyanez 45 méter), ezt általában a kettes pontig pihenés nélkül kaptuk meg, a hosszútáv esetében például mindjárt háromszor. Utána meg jött az ’ereszd el a hajam’, száguldás vissza a hegy aljába. Szerencsére emberkínzó kisnyom relatív kevés volt, a nagypálya kanyarjait vágták le itt-ott, de azok csak rövid szakaszokon jutottak szerephez, illetve a szomszéd hegyen, mert azon meg eredetileg semmilyen pálya nem volt. Az mondjuk nem tartozik a felejthetetlen élményeim közé, amikor harmadszor kellett oda felmenni, de végül is egy VB nem pusztán szórakozás… Technikailag kifejezetten érdekes volt, nem teljesíthetetlen, sőt, az ember hajlamos volt legyinteni, hogy már megint egy könnyű átmenet, de aztán kiderült, hogy van egy csomó finomság, amelyek összesen akár perceket is jelenthetnek, illetve a lejtőn lefelé 50 km/h-val száguldva nem is olyan egyszerű a térképet és a nyomhálózatot összeegyeztetni. A legtöbb hiba túlfutásból következett, mire az ember észrevette magát, már el is puskázta a vételt jelentő nyomot.
Hóban – szemben a tavalyi VB-vel – nem volt hiány, Lappföld meteorológiai szempontból is csodálatosan teljesített, végig -10 fok körüli hőmérséklet, 60 cm porhó és általában napos, száraz idő. Jobbat álmodni sem lehetett. Esetleg a hajnali -20 fokoktól eltekintettünk volna, de mivel ez jobbára csak a reggelihez vezető 300 métert érintette, ki lehetett bírni, a versenyek pedig mind dél körül kezdődtek. A nyomok minősége miatt a rendezők hosszasan sajnálkoztak, hogy nem tehetnek róla, de ez most egy olyan szerencsétlen hó, ami puha és a kisnyomokon besüllyed. A pályán ez talán ha 100 méter hosszan érződött, amúgy szó szerint ideális viszonyok között versenyezhettünk.
Akkor hát, itt az ideje, hogy szembenézzünk magunkkal. Mit is értünk el ezen a VB-n? Mondhatnám – őszintén – hogy elégedetten tértünk haza, de azért a kép ennél egy kicsit árnyaltabb.
Kezdjük a hölgyekkel. Illetve azzal az eggyel. ágnes minden szempontból kiválóan szerepelt, eredményei meglehetősen egyenletesek voltak: 131-133% illetve a 24-29. helyek. Az egyik számban (hosszútáv) még a kitüntetéssel felérő ’tizenedik’ hely is megvillant a láthatáron, de ezt azért inkább majd legközelebb. így is nagyon elégedettek lehetünk: ágnes gyakorlatilag megismételte az eddigi legjobb magyar női, egyéni, sítájfutó VB helyezést (Kaló Marianna kétszer is volt 24. a 80-as években, illetve az ő legjobb eredménye is 131% körüli volt). én év elején hosszú távú célként azt tűztem ki, hogy idővel érjük utol Közép-Európát. Nos, jelentem, lehet a lécet feljebb rakni, mert ez női vonalon gyakorlatilag megvan. Svájc és Csehország még csak látótávolságban, de a többiek ott vannak körülöttünk (Ausztria, Bulgária, Olaszország és Ukrajna a VB, Szlovákia, Románia illetve Németország pedig a svájci WRE futamok alapján megítélve). További kötelező skalpok írország, Ausztrália, Japán és az Egyesült államok, de nem elsősorban erre vagyunk büszkék. A nagy sítájfutó nemzetekhez (skandinávok, illetve az oroszok) még gyúrni kell, de valahogy az ő körülményeik annyira mások, hogy reális célként ezzel egyelőre nem frusztrálnám a magyar élmezőnyt. Lehetetlennek persze, ezt sem nevezném, lásd csehek, akik ott vannak rajtuk és itt élnek pár órányi autóútra tőlünk.
A férfiak között egy kicsit nehezebb érvényesülni. Itt egész konkrét összehasonlítási alapunk van, ez pedig az én tavalyi, illetve idei VB eredményem, nullhipotézisként elfogadva, hogy az élmezőny kb. ugyanolyan erős. Erre tipikusan igaz az a vicces felütés, hogy van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó az, hogy sokkal stabilabban, több erővel, jobb technikával és egyáltalán sokkal versenyképesebben versenyeztem. Az eredmények 143-155% között szórnak, nem csak itt, de Svájcban is. Ezt tavaly egyszer sem sikerült elérni, lőn tehát jelentős előrelépés. A rossz hír viszont, hogy a mezőny közepe előre húzódott. Míg az élmezőny nagyjából változatlan, a második vonal nagyon a nyakukra mászott és dacára a relatív jobb időknek, helyezésben sikerült majdnem vissza is csúszni. Azért csak majdnem. Kétszer 50., illetve egyszer 56. lettem, ebből az első kettő előrelépés (tavaly a 60., 53., illetve 45. helyeken végeztem). Ami fáj, az a középtáv 56. helye, mert tavaly ugyanitt még 45. voltam, a mostaninál nagyobb hátránnyal. Az akkori mezőnyben még a 150%-kal 42. lehettem volna, ez itt most nagyon messzire került, sőt, még az első 50 is. Olyan kellemes, verhető tavalyi ellenfelek, mint pl. Japán egyszeriben megtanultak síelni és igaz, nem nagy különbséggel, de rendszeresen előttem végeztek. A titkok azért kiszivárogtak az ő felkészülésükből is, és ez némileg magyarázza a dolgot: egész télen Skandináviában edzettek. A többiek is. Gyakorlatilag mindenki. Pl. a svájciak is, pedig nekik ott a hó a kert végében. De mondok egy abszurdat, még Dánia és írország képviselői is, bár azért ők máshogy viszonyulnak ehhez a sportághoz és az amerikaiakkal együtt továbbra is inkább a biztos hátországot jelentik. Mindazon által a kijelölt ellenfelek közül is becsúszott egy-egy német, japán illetve osztrák, ami kicsit visszaállította megtépázott önbizalmamat.
Summa summarum, a fejlődés letagadhatatlan, de a körülmények, sajnos, változnak. Térjünk inkább vissza az egyéb körülményekhez, hátha valaki a Hotelli Levitunturi-ba készül nyaralni vagy telelni. én már megjártam pár szállást szerte a világban és általában azt tartom magamról, hogy a ganéjban is ellaknék, de ezzel a mostani egy héttel kicsit el lettem kényeztetve. Azt már jelentkezéskor észrevettük, hogy a szállás drága (megjegyzem, másik nem volt, illetve csak 20 km-rel arrébb, szállítás nélkül, tehát nem volt igazán opció), de hogy ezért szolgáltatás is jár, az váratlanul ért. Korrekt szobák, ingyen uszoda, szauna, jacuzzi, konditerem, full-extrás waxterem és olyan vacsora, amely konkrétan az elhízással fenyegetett. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egyszer az embernek az életben meg kell próbálnia annyi lazacot enni, hogy ráunjon (nem sikerült). A rendezők úgy tervezték, hogy az egyetlen szállás kicsit összefogja a mezőnyt és az olimpiai falu hangulatát kölcsönzi a rendezvénynek. Az tény, hogy az állandó együttlét hamar összehozta az embereket, a társasági élet központjában, az ír/ausztrál rezidencián már a második versenynap után 8 nemzet vagy két tucat képviselője tartott spontán összejövetelt. és ez még csak hétfő volt...
Ahogy Nina Phillips, az ír lány mondta: ’fárasztó volt ez a hét, mert túl sok volt a verseny a bulik között’.
