Az első kalandversenyt 1989-ben rendezte „Raid” névre keresztelve a francia Gerard Fusil, aki újságíróként olyan teljesítményorientált sportversenyekről tudósított, mint a Párizs-Dakar ralli. A versenyre új-Zélandon került sor, de azóta minden évben máshol rendezik meg a Raid-et. Amerikai csapat először 1993-ban Madagaszkáron teljesítette a Raid-et, egy Mark Burnett nevű producer vezetésével. Az élménytől inspirálva Burnett 1995-ben Utahban megrendezte az első USA-beli versenyt, természetesen folyamatos médiaközvetítés mellett. Azóta a kalandversenyek tipikus példái lettek a modern, elüzletiesedett sportnak. A versenyeket erre szakosodott cégek rendezik, egyesületek és nemzeti szövetségek nincsenek. Az általában 4 fős csapatok bármilyen nemzetiségű versenyzőből állhatnak, és az összetételük is változhat versenyről-versenyre, csak annyi a megkötés, hogy legalább egy nőt is maguk között kell tudniuk. A versenyeket most már olyan nagy sportcsatornák is rendszeresen közvetítik, mint a Eurosport, így általában pénzdíjasak, a csapatok pedig a főszponzorukról vannak elnevezve. Az amerikai Primal Quest nevű verseny idei kiadásán pl. 250 ezer dollár összértékű pénzdíjat osztottak szét a dobogósok között.

én egy Zakopane központtal rendezett versenyt néztem ki, amelyen 2 fős amatőr csapatok is indulhattak. 3 csapatot indítottunk: én Szántó Gerivel (MSE) mentem együtt, Harkányi árpi Fekete Andrissal alkotott egy csapatot, és egy vegyes csapatunk is volt Orsi (a húgom) ill. Ludvig Peti összetételben. A kiírás szerint a verseny első száma 4 km orienteering volt Zakopane fő parkjából rajtolva, érdeklődéssel vártuk, hogy ez mit fog jelenteni. Végül is valódi tájfutás volt: 10 ezres térképpel a városban, pontbegyűjtő jelleggel. Ezután 29 km „highmountain trekking” következett a Tátrában. A trekking elmaradhatatlan száma minden kalandversenynek: általában 40-60 kilométeres gyaloglást jelent, 40-50 ezres térképpel, és 7-10 kilométerenként lévő ellenőrzőpontokkal, amik között viszont az útvonalat a tájfutáshoz hasonlóan szabadon lehet megválasztani. A jobb csapatok természetesen nem kényelmes tempóban túráznak, hanem igyekeznek végig futni. A magashegyi változat ettől annyiban tért el, hogy az útvonal kötött volt, hiszen 2000 m fölött a Tátrában már nem lehet akármerre mászkálni. Jelen esetben azonban az útvonalkövetés is komoly feladatot jelentett, hiszen már 1300 m-től fél-egy méteres hóban nyomhattuk, 1600 m fölött pedig belevesztünk egy szélviharral kísért esőfelhőbe. A harmadik szám 80 km mountainbike volt, szintén tájbringa-kivitelben, 6 ponttal. Ezután 20 km síkvízi kajakozás következett egy tavon (itt is part menti ellenőrzőpontotokkal), majd újabb 42 km trekking és 50 km bringa volt a két záró szám. Mindeközben különböző extra feladatok is el voltak szórva az egyes ellenőrzőpontokon, pl. sziklamászás, vagy kötélen való átmászás folyók felett, de a profik bányafeltárást is kaptak feladatul.

Amatőrségünkre több helyen is látványosan fény derült. Azt még a verseny előtti hetekben megállapítottuk, hogy pihenésre két zóna lesz kialakítva, az egyik a Zakopanéban a versenyközpontnak helyet adó kempingben, a másik pedig a kajakozásnak otthont adó tónál (a kettő közti távot a kerékpáros szakaszok során küzdöttük le). Azzal azonban már csak a helyszínen szembesültünk, hogy bizonyos holmikból duplán kellett volna hoznunk, mert a távolabbi pihenőzónába szánt cuccokat a rajtig le kell adni ahhoz, hogy a rendezők átszállítsák. így még az átküldendő kaját sem sikerült optimalizálnunk, pedig a megfelelő táplálkozás egy ilyen verseny teljesítéséhez elég alapvető... A másik bénázásunk a kajakozás során volt szó szerint fájdalmas, amikor a száraz cuccaink kímélése céljából, és megörülve a véletlenül előbukkanó napnak, egy szál pólóban vágtunk neki a távnak – majd álltunk görcsbe, amikor kicsit később a feltámadt szél egy órán keresztül hordta ránk a vizet, amíg egy 6-7 km-es átmenetet próbáltunk abszolválni ellenszélben.

Ezt leszámítva a versenyt egyikünknek sem volt gond teljesíteni. Ez azonban annak volt köszönhet?, hogy az amat?rökre is a profiknak megszabott 80 órás versenyid? volt érvényes, az összesen 220 km azonban „csak” kb. 40 órát igényelt, így viszonylag sokat lehetett pihenni, aludni. A profik azonban, akiknek 100 km-rel hosszabb volt a pálya (nemcsak az egyes szakaszok voltak hosszabbak, hanem egy görkorcsolyás etap is be volt ékelve nekik a második trekking és MTB közé), gyakorlatilag nonstop versenyeztek, a dobogós csapatok a kb. 60 órás versenyidejükből mindössze 6 órát aludtak, és így tettek a jobb amatőr csapatok is. Mindezek alapján meg is állapítottam, hogy az ilyen kalandversenyek során nem is annyira az erőnléti állapot a döntő, hanem hogy ki bírja jobban a pihenés hiányát. A tavalyi világbajnokság a maga 400 km-re 4,5 nap nonstop versenyzést igényelt a győztesektől is!

A lengyel versenyt egy krakkói térképkiadással foglalkozó cég szervezte a helyi tájfutó és cserkészek bevonásával. A nevezési díj egy névadó szponzor ellenére – a verseny a sportfelszereléseket gyártó cégről a The North Face Adventure Trophy nevet kapta – eléggé borsos, 58 euró volt fejenként, igaz a versenyanyagokon túl (mint pl. az egyes szakaszok pályáit egy A0-s lepedőn ábrázoló térkép) magában foglalt a verseny után egy ingyensörös bankettet, a verseny előtti és utáni napon sátrazást a kempingben, valamint némi melegételt is a pihenőzónákban. Mindazonáltal van egy olyan gyanúm, hogy ennek a versenyszervezésnek a jövedelmezősége a krakkói tájfutóklub számára össze sem vethető az általuk rendezett tájfutóversenyekével…

Elsőre talán meghökkentőnek tűnik, de a kalandversenyek és a hagyományos tájfutás mezőnye között komoly átfedés van. Ez annak köszönhető, hogy a kalandversenyeken, még ha eltérő dimenzióban is, de szintén döntő szerepet játszik a tájékozódás. Ezért minden komolyabb csapatnak van egy profi navigátora, aki általában a tájfutó világból érkezik. A tavalyi világbajnokságon harmadik helyezett GoLite Timberland csapat két tagja pl. az új-zélandi tájfutó válogatottból került ki, és az ötödik helyezett csapatban is volt egy. A leghíresebb tájfutó kalandversenyző a cseh Eva Jurenikova, aki rendszeresen 10-15. között végez a tájfutó VB-ken, ill. svéd klubjával, a Domnarvets GoIF-fel már többször is megnyerte a Tio-Milát.

A kalandversenyek az IOF érdeklődését is felkeltették. Az OT-cikk szerzője el is játszott a gondolattal, hogy ha az IOF a 90-es évek elején jól ismeri fel a nemzetközi tendenciát, és az egyre rövidebb távok helyett épp az egyre hosszabb versenyformákban látta volna a médiaérdeklődés felkeltésének lehetőségét, akkor ma gyökeresen más lehetne nemzetközi szövetségünk szponzori helyzete. Ezen már kár morfondírozni, de a csak navigációs futásra korlátozódó rövidebb kalandversenyeket az IOF ma is szemmel tartja. Barbro Rönnberg, az IOF f?titkára legalábbis az alábbiakat nyilatkozta az OT-nek: „A maratoni tájfutást sok IOF-tagországban őzik eltérő szabályok szerint, de ezidőtájt a tagságunk nem igényli ennek harmonizációját és nemzetköziesítését. Ennek ellenére, az IOF-ben folyamatosan nyomon követjük az eseményeket, hogy amint ilyen szándék megfogalmazódik, a megfelelő lépésekkel a kezdeményezés élére álljunk.”

Magyarországon a kalandversenyek nem igazán vertek még gyökeret, ami nyilván visszavezethető a szegényes természeti adottságainkra is, hiszen itthon nemigen lehet mondjuk raftingolásra alkalmas folyót találni, vagy tengerparti strandfutást rendezni, de még a szinte minden kalandversenyben megtalálható sziklamászás lehetősége is korlátozott. Egyetlen versenysorozatot találtam eddig, amelyen a Tiszabecs-Szentgotthárd távot négy hétvégére osztva, kb. 250 km-es darabokban kell megtenni. Ez a nemzetközi kalandversenyektől azonban több ponton is eltér, pl. a számok között lovaglás is szerepel, ill. a versenyzőknek maguknak kell a felszerelésüket szállítani: egyszerre csak hárman csinálják a versenyt, a negyedik a depóautót vezeti.