Aki próbálta, tudja: versenyt rendezni nem könnyű. De lefutni sem. és vannak különösen perverzek, akik egy hétvégére megpróbálják mindkettőt összehozni. Ez volt most az OSC, amely ha már senki más nem akarta, végül is felvállalta ezt a hányatott sorsú OB-t, miközben majd’ minden szóba jöhető tagja indult is, sőt, a különösen elszántak még közben különböző éjszakaikra is mentek alvás helyett. Egyedül persze nem megy, mint azt a Ripacsok is megmondták, így hát a HSE aktív közreműködése is kellett, hogy ép bőrrel kikerüljünk ebből a kalandból. Az alapötlet pedig olyan egyszerűnek tűnt: legyen a verseny a Jánoshegyen, ha már itt kezdődik az erdő a kert végében.
Hat éve nem volt komolyabb esemény itt, pedig ez talán a legevidensebb magyar tájbringás terep, mondhatjuk tehát, hogy szinte elkerülhetetlen volt előbb-utóbb visszatérni. Hat év elvileg egy térkép életében nem olyan rettenetesen nagy idő, de ezen a terepen ez nem állja meg a helyét. Az az elképzelés, hogy csak végigrohanunk az utakon és kijavítjuk az esetleges besorolási változásokat az első pár javítási napon már megbukott. Szinte minden megváltozott, beleértve a lakott területeket és a növényzetet is, és nem csak a besorolások, de maguk a poligonok is, tehát a kivitelezettnél sokkal alaposabb felmérés is ráfért volna a térképre, amire persze – mint általában – nem volt idő. Talán a versenyzők nem vették észre az ebből eredő hibákat (kivéve a lányok a kettes pontjukra elvileg vezető ösvény esető időbecslését nyugodtan szorozza meg kettővel… Hogy mennyire reménytelen feladat itt dolgozni, azt szépen példázza a hosszútáv egyik pontja: a verseny előtt pár nappal született tőle 100 méterre egy bazinagy, új út és egy friss irtás.
A kiírásban azzal csábítottuk a mezőnyt, hogy ez Magyarország talán legjobb montain bike-os terepe. Ezt a verseny után is fenntartom és a visszajelzésekből úgy tűnik, nem túloztunk. Szerencsére az időjárás is a legjobb formáját hozta, végig napsütés volt, nem kellett tesztelni azt a talán túlzottan merész predikciónkat, miszerint az utak esőben is kiválóan bringázhatók. Legnagyobb problémának a jelentős kirándulóforgalom tűnt, de a késői illetve nagyon korai rajtokkal ezt egész hatékonyan sikerült kikerülni, a hosszútáv első körében például a még szinte kihalt Anna-réten volt szerencsém áthajtani. Másik, rokon eredetű félelmünk sem vált valóra: egy pont sem tűnt el a két nap alatt.
A Szlovák Kupának, az osztrák Anyák napjának és a drezdai erdészetnek hála, egész komoly nemzetközi mezőny jött össze. Ausztriában ugyanis most hétvégén volt az anyák napja, ami miatt tradicionálisan nem szoktak ilyenkor versenyt rendezni, a konkurens termékként már rég beharangozott drezdai WRE pedig terepengedély hiányában elmaradt. A végén öt országból jöttek el versenyzők (magyar, német, lett, osztrák és szlovák), ezek nagy része pedig nem is kispályás.
Az eredményekből nem nehéz észrevenni, hogy a hazai pálya kicsit lejtett, elsősorban nekem. Ha az ember 100 méterre lakik a térkép szélétől és évek óta minden edzését itt kezdi, az valóban jelent némi előnyt, bár esetenként hátrányt is: sokszor az optimális helyett a megszokott útvonal kerül elő. Meg azért nem voltam teljesen egyedül jelentős helyismerettel, a magyar élmezőny nagyobbik része szintén sokszor volt már itt, sőt – bizisten teljesen véletlenül – egy tavalyi válogatott edzésen szinte pontosan a mostani hosszútáv egyik átmenete volt a feladat, akkor elosztottuk magunk közt a variációkat, és azóta tudjuk, hogy a mászás és a kerülés kb. egyenértékű. Ennélfogva – ha jobban meggondoljuk – ez az információ nem is jelentett különösebb előnyt…
A női elitben egyértelműen Anna győzelmére fogadtam volna, ehhez képest jött Hana Bajtosova és mindkét nap jól megverte, ami itt az edzőterepünkön, legalábbis szemtelenség. Ha jobban megnézzük az idei év nemzetközi eredményeit még furcsább a dolog: év elején Bajtosova simán kikapott Michi Gigontól, majd Anna kétszer is megverte Gigont, de ezek után kikapott Bajtosovától. Csak azt tudom mondani, hogy én nem értem a nőket… A további magyar dobogósok már kevésbé misztikusak: Brigi és Orsi, illetve a középtávon a változatosság kedvéért Cseh Veronika. Meglepetés talán csak a tavalyi VB kerettag Gábor ági lemaradása.
A fiúknál Matej Pilka és én vívtunk nagyon szoros meccseket, aminek az eredménye alig pár mp-es különbségekkel végül 1:1 lett. Az osztrákok ugyan mindenkinél erősebb csapattal jöttek, de az első napot nem tudták tökéletesre hozni, a másodikon pedig már biztos betlire mentek: fél órával lekésték a tömegrajtot. Ezek után hiába jöttek dobogós időket, azt már csak versenyen kívül tehették. A magyar bajnoki dobogóra rajtam kívül középtávon Paul és Kese, hosszútávon pedig Dosek Toncsi és ismét Kese került.
Második napra nem kis merészséggel bevállaltunk egy tájbringában merőben szokatlan versenyformát: a tömegrajtos, hosszútávú, szakaszkombinációs versenyt. Ezt sítájfutásból adaptáltuk, ott egy ideje már így megy a világversenyeken egy-egy szám. Hátránya a bonyolult előkészítés, hiszen mindenkinek három pályát kell tervezni, több térképet kell nyomtatni, és azokat megfelelően összeválogatni. Maga a verseny viszont nagyon látványos, igazi test test elleni küzdelem, amely azonban a szakaszkombinációk miatt mégsem sima ragadás. én pl. a győztes Matej Pilkával a pályán legalább tízszer találkoztam, végül az utolsó pontra menet előzött ki, és közben ezt mondta, idézem: ’What a great race we had!’. Ezek után azt sem bántam, hogy otthagyott…
A két versenyközpont is egész jól bejött, A KFKI sporttelep még párhuzamosan zajló focimeccsel együtt is bőven elbírta a rendezvényt, a Frankhegyi Turistaház pedig nagyon szűkre szabott kertje és parkolója ellenére is alkalmasnak bizonyult. Leszámítva a főztjét. A versenyt ugyanis egészen sajátos egészségügyi problémák színesítették. A szombati nevezéshez járó gulyásleves nemes egyszerűséggel megromlott. De ezt olyan ravaszul csinálta, hogy sokan nem is gyanakodtak a savanyúkáposztára hajazó íz miatt, kis fantáziával rá lehetett fogni, hogy ez így természetes. A további intő jelek azonban - a kondér szaga és a levesből előtörő spontán habzás – hamar egyértelművé tették a szomorú diagnózist. Akik mégis ettek belőle, azok jelentős része már éjszaka kisebb sprinteket vágott le a WC irányába, másnapra pedig be kellett szerezni a mezőnynek központi széntablettát (ezt a frissítőnél a verseny közben is lehetett kérni), illetve pár ember még így is zöld arccal tolta vissza a bringáját a pályáról.
A nap másik orvosi esete az osztrák Christian Gigon volt, aki a 37 km-es pálya utolsó előtti pontjáról levezető agresszív DH-n esett egy hatalmasat, amivel sikerült az orrát és az arccsontját eltörnie. A délutánt ebből kifolyólag a számára valószínűleg egzotikumnak is beillő János Kórházban töltötte, de miközben a röntgenre vártunk azért megjegyezte, hogy reméli, lesz még itt a közeljövőben verseny. és ez azért jó hír…
Eredmények, térkép, miegymás
és végezetül pár kép Tönköly Erika jóvoltából:
A kiírásban azzal csábítottuk a mezőnyt, hogy ez Magyarország talán legjobb montain bike-os terepe. Ezt a verseny után is fenntartom és a visszajelzésekből úgy tűnik, nem túloztunk. Szerencsére az időjárás is a legjobb formáját hozta, végig napsütés volt, nem kellett tesztelni azt a talán túlzottan merész predikciónkat, miszerint az utak esőben is kiválóan bringázhatók. Legnagyobb problémának a jelentős kirándulóforgalom tűnt, de a késői illetve nagyon korai rajtokkal ezt egész hatékonyan sikerült kikerülni, a hosszútáv első körében például a még szinte kihalt Anna-réten volt szerencsém áthajtani. Másik, rokon eredetű félelmünk sem vált valóra: egy pont sem tűnt el a két nap alatt.A Szlovák Kupának, az osztrák Anyák napjának és a drezdai erdészetnek hála, egész komoly nemzetközi mezőny jött össze. Ausztriában ugyanis most hétvégén volt az anyák napja, ami miatt tradicionálisan nem szoktak ilyenkor versenyt rendezni, a konkurens termékként már rég beharangozott drezdai WRE pedig terepengedély hiányában elmaradt. A végén öt országból jöttek el versenyzők (magyar, német, lett, osztrák és szlovák), ezek nagy része pedig nem is kispályás.
Az eredményekből nem nehéz észrevenni, hogy a hazai pálya kicsit lejtett, elsősorban nekem. Ha az ember 100 méterre lakik a térkép szélétől és évek óta minden edzését itt kezdi, az valóban jelent némi előnyt, bár esetenként hátrányt is: sokszor az optimális helyett a megszokott útvonal kerül elő. Meg azért nem voltam teljesen egyedül jelentős helyismerettel, a magyar élmezőny nagyobbik része szintén sokszor volt már itt, sőt – bizisten teljesen véletlenül – egy tavalyi válogatott edzésen szinte pontosan a mostani hosszútáv egyik átmenete volt a feladat, akkor elosztottuk magunk közt a variációkat, és azóta tudjuk, hogy a mászás és a kerülés kb. egyenértékű. Ennélfogva – ha jobban meggondoljuk – ez az információ nem is jelentett különösebb előnyt…
A női elitben egyértelműen Anna győzelmére fogadtam volna, ehhez képest jött Hana Bajtosova és mindkét nap jól megverte, ami itt az edzőterepünkön, legalábbis szemtelenség. Ha jobban megnézzük az idei év nemzetközi eredményeit még furcsább a dolog: év elején Bajtosova simán kikapott Michi Gigontól, majd Anna kétszer is megverte Gigont, de ezek után kikapott Bajtosovától. Csak azt tudom mondani, hogy én nem értem a nőket… A további magyar dobogósok már kevésbé misztikusak: Brigi és Orsi, illetve a középtávon a változatosság kedvéért Cseh Veronika. Meglepetés talán csak a tavalyi VB kerettag Gábor ági lemaradása.A fiúknál Matej Pilka és én vívtunk nagyon szoros meccseket, aminek az eredménye alig pár mp-es különbségekkel végül 1:1 lett. Az osztrákok ugyan mindenkinél erősebb csapattal jöttek, de az első napot nem tudták tökéletesre hozni, a másodikon pedig már biztos betlire mentek: fél órával lekésték a tömegrajtot. Ezek után hiába jöttek dobogós időket, azt már csak versenyen kívül tehették. A magyar bajnoki dobogóra rajtam kívül középtávon Paul és Kese, hosszútávon pedig Dosek Toncsi és ismét Kese került.
Második napra nem kis merészséggel bevállaltunk egy tájbringában merőben szokatlan versenyformát: a tömegrajtos, hosszútávú, szakaszkombinációs versenyt. Ezt sítájfutásból adaptáltuk, ott egy ideje már így megy a világversenyeken egy-egy szám. Hátránya a bonyolult előkészítés, hiszen mindenkinek három pályát kell tervezni, több térképet kell nyomtatni, és azokat megfelelően összeválogatni. Maga a verseny viszont nagyon látványos, igazi test test elleni küzdelem, amely azonban a szakaszkombinációk miatt mégsem sima ragadás. én pl. a győztes Matej Pilkával a pályán legalább tízszer találkoztam, végül az utolsó pontra menet előzött ki, és közben ezt mondta, idézem: ’What a great race we had!’. Ezek után azt sem bántam, hogy otthagyott… A két versenyközpont is egész jól bejött, A KFKI sporttelep még párhuzamosan zajló focimeccsel együtt is bőven elbírta a rendezvényt, a Frankhegyi Turistaház pedig nagyon szűkre szabott kertje és parkolója ellenére is alkalmasnak bizonyult. Leszámítva a főztjét. A versenyt ugyanis egészen sajátos egészségügyi problémák színesítették. A szombati nevezéshez járó gulyásleves nemes egyszerűséggel megromlott. De ezt olyan ravaszul csinálta, hogy sokan nem is gyanakodtak a savanyúkáposztára hajazó íz miatt, kis fantáziával rá lehetett fogni, hogy ez így természetes. A további intő jelek azonban - a kondér szaga és a levesből előtörő spontán habzás – hamar egyértelművé tették a szomorú diagnózist. Akik mégis ettek belőle, azok jelentős része már éjszaka kisebb sprinteket vágott le a WC irányába, másnapra pedig be kellett szerezni a mezőnynek központi széntablettát (ezt a frissítőnél a verseny közben is lehetett kérni), illetve pár ember még így is zöld arccal tolta vissza a bringáját a pályáról. A nap másik orvosi esete az osztrák Christian Gigon volt, aki a 37 km-es pálya utolsó előtti pontjáról levezető agresszív DH-n esett egy hatalmasat, amivel sikerült az orrát és az arccsontját eltörnie. A délutánt ebből kifolyólag a számára valószínűleg egzotikumnak is beillő János Kórházban töltötte, de miközben a röntgenre vártunk azért megjegyezte, hogy reméli, lesz még itt a közeljövőben verseny. és ez azért jó hír…Eredmények, térkép, miegymás
és végezetül pár kép Tönköly Erika jóvoltából:
 |
 |
 |
 |
 |
 |
