éjjel kettő, Ziwiec. A sörgyártásáról híres lengyel kisváros határában a rendőr egy kedélyes mozdulattal zsebre rakja az útleveleinket és közli, hogy addig nincs tovább, amíg nem szerzünk 100 zloty-t a gyorshajtás ellentételezésére. Rövid kutatás után a kocsiban találunk még 49 gorszy-t (ez ott a fillér). Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam, hogy Lengyelországba többet autóval akkor se jövök, ha bottal kergetnek... Addigra már 9 órát vezettünk végig másodrendű utakon, szeretném látni azt, aki ezt ép elmével megcsinálja úgy, hogy mindenhol betartja a szabályokat... Szerencsére a közegben volt némi megértés, és mikor szerény lengyel tudásomból elővettem a végső érvet - 'polak vengri dva bratanki' - röhögve visszaadta a dokumenteket és további jó utat kívánt.
Ha az utazás nem is volt felejthetetlen része ennek az egy hétnek, maga a verseny, a Lengyel ötnapos mindenképpen megért ennyi szívást. Persze, könnyű, ilyen körülmények között, mondhatnánk. Hiszen eleve egy üdülőterületre szervezték, ami kicsit nyaralás-feelinget adott az egésznek, de nagyon jó érzékkel kiválasztva az időpontot - egy hónappal a VB előtt - elérték, hogy egy kisebb világbajnokságnyi mezőny jöjjön össze, ezzel biztosítva a kellő komolyságot is. Hogy mást ne mondjak, a mezőnyben összesen három tavalyi világbajnok volt (Michaela Gigon, Anke Dannowsky és Adrian Jackson), de megjelent a teljes Baltikum, természetesen Lengyelország és pár egyéb válogatott is, beleértve minket illetve pl. új-Zélandot.
A helyszín Wilimy, a lengyelek kedvenc mocsárvidékének, a Mazuri-tavaknak egyik üdülőfaluja a pár ezerből. Nem mondhatni egy nagy helynek, amit jellemez az is, hogy az oda vezető úton nemes egyszerűséggel 100 méteren kihagy az aszfalt, örök rejtély, hogy miért. Itt, az abszolút központnak számító Hotel Grajan-ban volt a VK, a szállás, a cél és a rajt is mindjárt. Az egész környék, beleértve a hotelt és a falut is, olyan retro hangulatot árasztott, mintha 20 évet visszaléptünk volna az időben. Ilyen emlékeim vannak a 80-as évek Balatonjáról. Mérsékelt elegancia, sör a strandon, lepukkant kemping, esténként 'kámonszává' a diszkóban, az étteremben pedig kedves, de teljesen kommunikációképtelen személyzet. Amíg a harmadik napon fel nem fedeztük a 20 km-rel odébb levő Biskupiec-ben kedvenc éttermünket, folyamatos kaland volt a vacsora, sosem tudván, hogy mit fogunk kapni, illetve, mennyit fizetünk érte.
A szállással is volt egy kisebb afférunk, mert ugyan a főrendező - Jan Cegielka - előzőleg megírta nekünk, hogy a C-típusú szállás 'not high quality', de egész addig, amíg személyesen meg nem láttuk, mit rejtenek a faházak, azt hittük, ő a túl igényes. Innen egy laza mozdulattal upgradeltünk az 'elnöki lakoszályra', ami a hotel létező legelegánsabb, immár saját fürdővel is ellátott szobája volt, de melegvíz ehhez is csak kétnaponta járt... A Hotel Grajan valószínüleg nem lesz az év szállodája.
A környező természetre azonban nem lehetett panasz, körülöttünk csodálatos erdő, k?őhajításnyira pedig a Dadaj-tó. Valami érthetetlen módon a lengyelek csak egy 100 méteres szakaszon mentek hozzá közel, úgyhogy a mi kis exkluzív parti fövenyünk állandóan szabad volt, és ez bizony nagyon jól esett amikor disznó módon szétázva bejöttünk egy-egy futam után. általában egy mozdulattal ejtettük meg a fürdést és a mezek kimosását, sőt, egyszer, az ultra-long után sikerült belekombinálni a rehidratálást is. Egy-egy délutánon pedig kisebb kajaktúrákkal gondoskodtunk róla, hogy a karunkban is legyen izomláz.
A terep kb. olyan volt, mint a Nyírség, homokos, kisebb dombokkal, de szerencsére nem akáccal, bár csalán azért itt is előfordult néha, egyszer bele is húzott a vételútvonal, amitől aztán órákig vakaróztam, de a legnagyobb ellenfél az elektromos kerítés volt. Ez utóbbival Orsinak sikerült súlyos konfliktusba keverednie, midőn első rajtolóként fennakadt rajta. Pontosabban a bicaja. Levenni nem tudta, mert rázott, úgyhogy egy ideig csak állt szerencsétlenül, míg percek múlva a helyi tehenész észrevette, hogy esemény van és kikapcsolta az áramot.
A másik meglepő a térkép volt. A litván csapatvezető egyszerűen pocséknak titulálta, ami azért túlzás. Valóban sajátos volt, de kellemes módon volt rossz. Szinte minden rajta levő út egyenrangú volt, a pöttyözöttől a dózerig egyformán jól lehetett haladni. Gáz csak akkor volt, amikor váratlanul valami mégis azt jelentette, amit kellett volna. Néha, sajnos, beköszönt egy-egy bukdácsolós ösvény, de azért a pályák 99%-a rendkívül gyors, biciklis technikát szinte egyáltalán nem igénylő nyomokon vezetett. Hogy a homok se legyen túl mély, arról a mindennapos eső gondoskodott.
A női mezőnyben a papírformának megfelelően utastársunk, az osztrák Michi Gigon dominált, csak egyetlen napot engedett ki a kezéből. Sokkal kevésbé volt unalmas a másik világbajnok, a német Anke Dannowski teljesítménye. ő a bringás oldalról közelítette meg a tájbringát, így nála bizony előfordulnak kisebb-nagyobb elkószálások. Most sem volt ez másképp, egy napot nyert, a többin Michi mögött volt általában, kivéve, amikor megkerülte a fél erdőt egy hirtelen ötlettől vezérelve. Anna kimozdíthatatlan volt a harmadik helyről, ami mindenképpen ígéretes így a VB előtt. Orsi az áramütés után nehezen tért magához, mondhatjuk, hogy ez nem az ő versenye volt, csak 10. lett.
{mosimage}A fiúknál az ausztrálok vezették a mezőnyt egészen az utolsó napig, amikor is Alex Randall megmutatta, hogy milyen az, ha valaki nagyon akar és ezért hibázik. Második helyéről pocsék futással a negyedikre sikerült visszaesnie. Csapattársa, a tavalyi világbajnok Ardian Jackson ennek megfelelően simán nyert. Itt a második a (sima tájfutásban) junior VB győztes lengyel Robert Banach lett, míg harmadik a brit mouintainbike-os Steve Heading, aki saját bevallása szerint csak most tanulja a tájékozódás alapjait. Tény és való, az első napokban még egyáltalán nem látszott, hogy ő dobogós akarna lenni, de ahogy múlt az idő, egyre jobbakat ment, úgy látszik, 'megtanulta a terepet'. Legjobb - és egyetlen - magyar helyezésünk itt az én ötödik helyem. Megemlítendő azért, hogy nagyon komoly emberek indultak el csak a két WRE napon, különösen a lett Ants Grende versenyzett imponálóan, úgy is mondhatjuk, hogy minkét napot simán nyerte. úgy tűnik, a tájbringában még van tér, nagyot lehet fejlődni egyik évről a másikra. Ez a mi szempontunkból sem mellékes...
A társasági élet, hát az bizony a sörcsap mellett zajlott, főleg az utolsó éjszaka. Egyedül szegény Alex próbált meg sportember lenni, időben visszavonult, hogy kipihenje magát. Meg is lett az eredménye... Pedig erre az estére a szálloda igazgatója egy hordó sört ajánlott fel a szórakoztatásunkra, ennek korsója 1 zloty volt, ami alig különbözik az ingyentől, ez már önmagában is jó hangulatot teremtett, hát még amikor megittuk. Illik, nem illik, azért ez mégiscsak nyaralás volt... No, majd a VB-n :))
