Azzal, gondolom, nem árulok el nagy újságot, hogy az idei tél a sísportok számára maga volt az Armageddon. Sírtunk miatta eleget. De még ilyen rettenetes szezonnak is van csúcspontja, amely egyben három éves munkánk célja is lett volna: ez pedig az idei Sítájfutó Világbajnokság. Hogy miért csak lett volna, arra majd visszatérünk, kezdetnek legyen elég annyi, hogy maga a VB sem volt sokkal egyszerűbb eset, mint az azt megelőző három hónap. A rendezést Oroszország szerezte meg, azon belül is Moszkva, nem túl nagy küzdelemben, mert manapság nincs éppen tolongás a sítájfutó VB-kért. Már a tavalyi EB-t is ők rendezték, többek között azért is mentünk akkor ki Ivanovo-ba, hogy megnézzük, milyen a sítájfutás arrafelé. Akkor a pályák tekintetében kifejezetten pozitív összkép alakult ki bennünk, úgyhogy lelkesen készültünk az idei nagy megmérettetésre.
Előzetesen a női váltót emeltük ki prioritásként, mivel tőlük volt remélhető a helyezésben leginkább jól hangzó eredmény (<10), emellett két férfi versenyző, sőt, egy csapatvezető is leadta jelentkezését még novemberben, amikor a rendezők először kérték az adatokat. Aztán erről a teoretikus hat főről az utazás pillanatára kettőre olvadt a létszám: Gábor és én maradtunk. A többiek nem bírták idegekkel a rendezők lazaságát és az orosz hatóságok vonalasságát: mi tagadás, amikor a Barátok köztöt is megszégyenítő kavarássorozat után, egy héttel az utazás előtt még nem volt vizumunk, én is bedobtam a törölközőt és lemondtam a teljes magyar csapat részvételét. Ettől aztán a rendezők végre megijedtek és beindult egy számunkra titokzatos, a régi szovjet időkből fennmaradt mechanizmus: pár elvtársi telefon kellett csak ahhoz, hogy az utolsó pillanatban végül 10 perc alatt, ingyen meglegyen a vízum (normális esetben ez heteket vesz igénybe és több 10000 Ft). Ekkor volt két napunk arra, hogy elrendezzünk minden szükségeset az utazáshoz, beleértve a repjegy megvételét is. Nekünk akkor kevésnek tűnt, de mint utóbb kiderült, sehol nem voltunk az olasz csapathoz képest, akik a már zajló VB első számának napján kaptak meghívólevelet, 12 óra alatt intéztek vízumot, jegyet és éjjel kettőkor már ott is voltak velünk Moszkvában. Azt csak a pletykákból tudtuk meg, hogy a VB titkársága - finoman szólva - nem állt a helyzet magaslatán, sőt, az esemény előtt egy héttel a teljes stáb lemondott. A frissen verbuvált cseresor igyekezett mindent megtenni a blama elkerüléséért, de csodát művelni ők sem tudtak, a rendezvény minden ízében inogott, nem kis bravúr, hogy egyáltalán sikerült ép bőrrel kilábalniuk ebből a kalandból.
Szegény embert az ág is húzza, az étkezések és a szállások körül is akadt egy kis probléma. Az előzetesen kialkudott szállások közül ugyanis a jobbikat elorozta valami multi. Amikor megtudták, hogy a kommunikációs térningjeikhez megszokott helyszín nem elérhető, simán beigérték a dupla árat, aminek persze a hotel sem tudott ellenállni (gyanítom, hogy nem is akart), így aztán a mi eredeti szállásunkra betették a fontosabb népeket (svéd, finn, norvég, meg persze az orosz válogatottat), minket pedig száműztek 10 km-rel odébbra, de ott is két külön helyre, egyrészt egy központi edzőtáborba (kb. mint itthon a tatai), meg egy sima lakópark lakásaiba, ahonnan naponta 3x kellett a két km-re levő menzára átjárnunk, ráadásul a többi csapattal csak a buszon és a versenyeken találkoztunk. Ennyit a hangulatról. Maga a lakás, amit kaptunk alapjában rendben volt, bár ez nem vonatkozik a terepasztal-szerű linóleumra, a máló tapétára, a működésképtelen konyhai csapra és a vaxteremre sem. Utóbbira már csak azért sem, mert az nem volt. Kénytelenek voltunk az ablakpárkányon, a selyemkárpitos ülőgarnitúra felett vaxolni, reménykedve benne, hogy ezt senki nem látja meg... Ellenben úgy fűtöttek, hogy az asztalon simán lehetett volna szilvát aszalni., ráadásul a második nap beköltözött hozzánk az egyik hosztessz lány, és most nem dicsekszem, hanem panaszkodok, mert ennek csak annyi következménye lett, hogy attól kedzve én a konyhában aludtam.
Ennyi probléma után valami jónak is kellett már következnie, és lőn. A terepbemutató már sejtette, hogy nagyszerű versenynek nézünk elébe. Igaz, jókora szerencse is kellett hozzá, hogy a körülmények ideálisak legyenek: a napsütötte -10 fok, 30-40 cm hamisítatlan porhó és a tökéletes nyomhálózat elvarázsolt mindenkit. Ha nem lett volna másnap verseny, valószínűleg erővel kellett volna sötétedéskor levontatni a pályáról.
A terep alapvetően egy folyóvölgyből és a felette levő fennsíkból állt, egy hosszabb, meredek hegyoldal és pár mély völgy jelentették a sítechnikai kihívást, amit persze a rendezők igyekeztek kihasználni, de összességében az ijesztő DH-k vagy síelhetetlen felfelék aránya elhanyagolható volt a gyors, élvezetes, lapos részekhez képest. A sprinten egy - remélhetőleg nem maradandó - újításnak is tanúi lehettünk: a pálya vége egy mesteséges labirintuson át vezetett, amely önmagában ugyan nem volt túl bonyolult, csak éppen rohanás közben lehetetlen volt kiolvasni. és mivel a pontok itt alig pár méterre voltak egymástól, ez rendesen megszórta a mezőnyt. A sprint egyébként is nekünk kedvező szám, mi viszonylag stabilan tájékozódunk, így be tudunk előzni papíron jobb versenyzőket, ha azok akár csak kisebbeket hibáznak. Ez most fényesen bejött: 71 induló között elért 44. illetve 48. helyeink lényegesen jobbak, mint tavaly az EB-n akármelyik számban, sőt, előbbi felnőtt férfi kategóriában évtizedes magyar rekord.
Aztán innen fokozatosan estünk vissza, pedig alapvetően nem mentünk rosszabbul, csak éppen a többiek is megtanulták a terepet és most már figyeltek a kódokra is (illetve szélsőséges esetben pedig megérkeztek, ld. olasz csapat). A tömegrajtos hosszútávon fej-fej mellett, hatalmas hajrában 52-53. helyeket szereztünk, míg a középtávon már csak az 53. illetve az 56. jutott. Ez a szám egyébként kilógott a sorból azzal, hogy az egyik körébe már hosszabb, igazi kínlódós, vékony-nyomos meredek szakasz került, lerombolva ezzel az addig oly szép összképet.
A váltón két fővel nem álltunk ki, csak nézőként voltunk jelen és nagy szomorúságunkra megállapítottuk, hogy ha jöttek volna tőlünk lányok, akkor bizony simán a 7-9. hely körül végeztek volna. Nagy kár volt kihagyni...
Az élmezőny a korábbiakkal ellentétben most szinte csak egy országról szólt: a hazaiakról. Tavaly nagyon kikaptak az EB-n, most bizonyítaniuk kellett és ezért mindent meg is tettek. Hogy sikerült titka mi is volt pontosan, azt valószínűleg évtizedekre titkosította a Központi Bizottság, tény, hogy egyetlen aranyat engedtek ki a kezükből, de azt is csak 20 percre: a hosszútávon a finn Liisa Anttila jött be elsőnek, de aztán rejtélyes módon kimeszelték egy olyan pont miatt, amelyen állítása szerint járt. Még pikánsabb, hogy a másodiknak befutó Tatjana Vlaszova is látta ott. De hiába, Liisát kizárták, így Vlaszova nyert, mint az összes többi számban is, míg a férfi oldalon Eduard Hrennikov tette ugyanezt. Mögöttük a dobogón további oroszok, esetenként az összes pozícióban.
Oroszország egyébként is hozta a formáját; ismét átélhettük, hogy mennyivel jobb nekünk. A moszkvai peremvidék egy cseppet sem szépült meg, amin az sem változtatott, hogy minden bizonnyal egy kőgazdag lakónegyedbe csöppentünk (már csak a közértben talált 800 forintos sörből kiindulva). De nem ez volt a legnyomasztóbb az egészben, hanem az a tavalyról ismerős hozzáállás, hogy nekünk nem kell tudni semmiről, majd eligazít a vezetőség. Mindig minden információ az utolsó pillanatban derült ki, ha egyáltalán. A rendezők folyamatos improvizációját nem lehetett nem észrevenni, és ez rányomta a bélyegét az egész eseményre, amely ennél fogva annyira dísztelen lett, hogy az már szinte nem is méltó egy világbajnoksághoz.
Ha az előző - igaz, kiemelkedően hangulatos - finn VB-vel akarom összehasonlítani: az egy nagy szerelem nászéjszakája volt, ez pedig mondjuk egy 23. házassági évforduló. Még csak nem is kerek szám.
A VB honlapja (eredmények, térképek stb.)
