A sítájfutó legnagyobb erénye a türelem. Idővel azonban a birka természetűeknél is elszakad a cérna, mondjuk mikor a szezon közepén még alig van közel s távolban sportolásra alkalmas hó, de még csak fagy se nagyon. Valószínűleg ez a frusztráció okozhatta, hogy az osztrákoknak sikerült a hétvégén alulmúlni a mi legendás, 2004-es eplényi bajnokságunkat. Persze, lehet ezért a rendezőkön elverni a port, de tény, hogy ebből a szituációból aligha lehetett volna jobbat kihozni. Meg végül is egy döntést mi is meghoztunk, amikor az előzmények pontos ismeretében a bőven értelmezett sítájfutó válogatott keretet fellármázva beneveztünk erre a versenyre.
Az már végképp biztos, hogy ez a szezon, bármit is hozzon a február, gyászkeretben kerül be az annalesekbe. Amíg a novembernek még megbocsátottunk, a decemberen elcsodálkoztunk, addig január közepére vége lett a türelemnek és egyszerűen muszáj volt már versenyezni. Eddig már vagy 4-5 bajnokság maradt el csak Közép-Európában, úgy is fogalmazhatunk, hogy egyetlen egyet sem sikerült megtartani, még a tradicionálisan leghóbiztosabbnak tartott Ausztria is szívóágra került. A nagy naívan decemberre meghirdetett bajnokságuk után ezt az alkalmat már nem akarták elbukni, pedig ennél gázosabb hétvége kevés volt eddig a télen: +10-15 fokok röpködtek még 1500 m magasságban is.
Az két hete még egész jónak tűnő 10-20 cm hó viharos gyorsasággal olvadt, szegény rendezők nem győzték kapkodni a fejüket, először áthelyezték a versenyt a teljesen esélytelen Wald am Schoberpassról (800 m tszf.) a lényegesen magasabban fekvő Hohentauernbe (1200 m), majd mikor két nappal a verseny előtt annak is betett a tavaszi napsütés, levitték egy árnyékos völgybe a közelben.
A nagy tologatás végeredménye egy zsebkendőnyi, talán 1500x200 méteres terület lett, ahol alapesetben nincs is sífutó pálya, úgyhogy az egészet hószánnal kellett kihúzni, illetve a verseny előtti nap hirtelen fehér lapról megszülni egy térképet. Az eredetileg hosszútávnek álmodott szombati napot lerövidítették, így is csak két körben sikerült egy majdnem középtávnak beillő 9 km-es férfi elitpályát rányomorgatni a térképre. Tény, hogy a rendezők, amit tudtak, megtettek, a maga módján heroikus küzdelem lehetett ez, de az eredménye ezzel együtt vitatható.
Persze, mi sem számítottunk semmi zseniálisra, a lényeg az volt, hogy kb. egy hónappal a világbajnokságok előtt versenyezzünk végre. A helyszín felé menet még így is elszorult a szívünk a hóviszonyokat látva. Röviden, távoli 3000-res csúcsok északi oldalait leszámítva alig találtunk valami fehéret. A VK-ban simán lehetett rövidujjúban üldögélni, csak a cél felé menet a völgyben került elő a nagyon bánatos, talán 5-10 cm vastag, fél hektárnyi foltokban nyitott hótakaró.
Az nem volt kérdés, hogy a kövező lécnél nemesebb jószágot elő sem veszünk a zsákból. én személy szerint leginkább egy szöges stoplis után vágyódtam, bár ezt utólag az eredmények nem igazolták, mert aligha tudtam volna 44 percen belül futni tíz kilót ezen a terepen.
Már a rajtig vezető 200 méter is elég vészjósló volt, két jókora pocsolyán kellett átsíelni, egy helyen pedig annyira kikopott a hó, hogy a mezőny vége már ott alig tudott átsíelni. De mindez méltó felvezetése volt a pályának. Néha ugyan egészen olyan érzés volt, mintha síelne az ember, de az ilyen 100-200 méteres szakaszokat rendre megtörte egy cipőn felül érő jeges-trágyaleves vizesárok vagy egy tehénszaros, füves flekk. Ha mindenhol lecsatolunk, az önmagában több perc veszteség, úgyhogy nem maradt hátra más, mint összeszorított foggal alámerülni a trutymóban, illetve a léc iráni őszinte részvéttel átfutni a hómentes részeken. Ha mégis lecsatolt az ember, az azzal fenyegetett, hogy utána percekig tartott a trágyát kiszedni a cipő talpából...
A terep adottságaiból eredően nem volt egy különösebben észpálya. Egyetlen helyen lehetett szívni, az egy kerítés volt, amit nem szabadott átmászni. Lehetett volna, de a rendezők letiltották, ráadásul ki is küldtek egy embert logolni a szabályszegőket, úgyhogy ez rút 1-2 perc volt annak, aki arra ment és aztán kerülni kényszerült. Ezen túl az útvonalválasztás inkább az intuíciókra épült, ti. hol kisebb a pocsolya, illetve hol lehet egyáltalán léccel áthaladni. Az extrém körülmények között még a sítechnika számított a legtöbbet, a hófoltokon való ugrálásnál bizony jól jött, ha valaki ott van a szeren, a pálya egyetlen félelmetes DH-ja pedig - egy csodával határos módon tükörjégként megmaradt oldalvölgyből való lejövet - több perc előnyt hozott az ügyeseknek. én mondjuk ott négyszer törültem fel a padlót 200 méteren belül és komolyan aggódtam az egészségemért.
Meglepő ezek után ilyet mondani, de igazából, leszámítva, hogy maga a mozgás alig hasonlított a sízésre, maga a verseny egész jó volt. értem ez alatt azt, hogy ellenfelek jöttek-mentek, taktika volt és küzdelem, tehát részben azért az, amiért jöttünk. Sajnos, eredmények tekintetében nem kerültünk előrébb, elit versenyzőinket megviselte ez a kalandtúra és csak a szokott 6-7. helyeken sikerült befutni, holott az osztrák mezőnyben én már kicsit előrébb várom magunkat. Igaz, a felkészülésünk minden volt, csak nem tökéletes. Az egyéni, szombati napon egyetlen vígaszunk az utánpótlást képviselő Gond Gergő volt, aki ifiben harmadik lett.
Vasárnap az Osztrák Váltóbajnokság következett, ahol végül két férfi csapatot állítottunk ki, igaz, ebből az egyik egy sérült szeniorból és két ifiből állt, úgyhogy ők eleve esélytelenek voltak. A másik is erősen tartalékos, mondhatni B-keret volt csak, ennek részben én vagyok az oka, mert pár embert fellázítva egy autóval elvonultunk a közeli Tauplitzalmra sífutni, ezúttal a szó valódi értelmében. Maradék embereink 4 perccel lecsúszva a dobogóról az 5. helyet szerezték meg, ami viszont egész ígéretes, ezek szerint a dobogó simán esélyes lenne, ha egyszer rendes körülmények között a legjobb csapatunkkal állnánk ki. Talán, majd jövőre. Talán majd havon...
Szombati eredmények
Vasárnapi eredmények
Az két hete még egész jónak tűnő 10-20 cm hó viharos gyorsasággal olvadt, szegény rendezők nem győzték kapkodni a fejüket, először áthelyezték a versenyt a teljesen esélytelen Wald am Schoberpassról (800 m tszf.) a lényegesen magasabban fekvő Hohentauernbe (1200 m), majd mikor két nappal a verseny előtt annak is betett a tavaszi napsütés, levitték egy árnyékos völgybe a közelben. A nagy tologatás végeredménye egy zsebkendőnyi, talán 1500x200 méteres terület lett, ahol alapesetben nincs is sífutó pálya, úgyhogy az egészet hószánnal kellett kihúzni, illetve a verseny előtti nap hirtelen fehér lapról megszülni egy térképet. Az eredetileg hosszútávnek álmodott szombati napot lerövidítették, így is csak két körben sikerült egy majdnem középtávnak beillő 9 km-es férfi elitpályát rányomorgatni a térképre. Tény, hogy a rendezők, amit tudtak, megtettek, a maga módján heroikus küzdelem lehetett ez, de az eredménye ezzel együtt vitatható.
Persze, mi sem számítottunk semmi zseniálisra, a lényeg az volt, hogy kb. egy hónappal a világbajnokságok előtt versenyezzünk végre. A helyszín felé menet még így is elszorult a szívünk a hóviszonyokat látva. Röviden, távoli 3000-res csúcsok északi oldalait leszámítva alig találtunk valami fehéret. A VK-ban simán lehetett rövidujjúban üldögélni, csak a cél felé menet a völgyben került elő a nagyon bánatos, talán 5-10 cm vastag, fél hektárnyi foltokban nyitott hótakaró.Az nem volt kérdés, hogy a kövező lécnél nemesebb jószágot elő sem veszünk a zsákból. én személy szerint leginkább egy szöges stoplis után vágyódtam, bár ezt utólag az eredmények nem igazolták, mert aligha tudtam volna 44 percen belül futni tíz kilót ezen a terepen.
Már a rajtig vezető 200 méter is elég vészjósló volt, két jókora pocsolyán kellett átsíelni, egy helyen pedig annyira kikopott a hó, hogy a mezőny vége már ott alig tudott átsíelni. De mindez méltó felvezetése volt a pályának. Néha ugyan egészen olyan érzés volt, mintha síelne az ember, de az ilyen 100-200 méteres szakaszokat rendre megtörte egy cipőn felül érő jeges-trágyaleves vizesárok vagy egy tehénszaros, füves flekk. Ha mindenhol lecsatolunk, az önmagában több perc veszteség, úgyhogy nem maradt hátra más, mint összeszorított foggal alámerülni a trutymóban, illetve a léc iráni őszinte részvéttel átfutni a hómentes részeken. Ha mégis lecsatolt az ember, az azzal fenyegetett, hogy utána percekig tartott a trágyát kiszedni a cipő talpából...
A terep adottságaiból eredően nem volt egy különösebben észpálya. Egyetlen helyen lehetett szívni, az egy kerítés volt, amit nem szabadott átmászni. Lehetett volna, de a rendezők letiltották, ráadásul ki is küldtek egy embert logolni a szabályszegőket, úgyhogy ez rút 1-2 perc volt annak, aki arra ment és aztán kerülni kényszerült. Ezen túl az útvonalválasztás inkább az intuíciókra épült, ti. hol kisebb a pocsolya, illetve hol lehet egyáltalán léccel áthaladni. Az extrém körülmények között még a sítechnika számított a legtöbbet, a hófoltokon való ugrálásnál bizony jól jött, ha valaki ott van a szeren, a pálya egyetlen félelmetes DH-ja pedig - egy csodával határos módon tükörjégként megmaradt oldalvölgyből való lejövet - több perc előnyt hozott az ügyeseknek. én mondjuk ott négyszer törültem fel a padlót 200 méteren belül és komolyan aggódtam az egészségemért.
Meglepő ezek után ilyet mondani, de igazából, leszámítva, hogy maga a mozgás alig hasonlított a sízésre, maga a verseny egész jó volt. értem ez alatt azt, hogy ellenfelek jöttek-mentek, taktika volt és küzdelem, tehát részben azért az, amiért jöttünk. Sajnos, eredmények tekintetében nem kerültünk előrébb, elit versenyzőinket megviselte ez a kalandtúra és csak a szokott 6-7. helyeken sikerült befutni, holott az osztrák mezőnyben én már kicsit előrébb várom magunkat. Igaz, a felkészülésünk minden volt, csak nem tökéletes. Az egyéni, szombati napon egyetlen vígaszunk az utánpótlást képviselő Gond Gergő volt, aki ifiben harmadik lett.Vasárnap az Osztrák Váltóbajnokság következett, ahol végül két férfi csapatot állítottunk ki, igaz, ebből az egyik egy sérült szeniorból és két ifiből állt, úgyhogy ők eleve esélytelenek voltak. A másik is erősen tartalékos, mondhatni B-keret volt csak, ennek részben én vagyok az oka, mert pár embert fellázítva egy autóval elvonultunk a közeli Tauplitzalmra sífutni, ezúttal a szó valódi értelmében. Maradék embereink 4 perccel lecsúszva a dobogóról az 5. helyet szerezték meg, ami viszont egész ígéretes, ezek szerint a dobogó simán esélyes lenne, ha egyszer rendes körülmények között a legjobb csapatunkkal állnánk ki. Talán, majd jövőre. Talán majd havon...
Szombati eredmények
Vasárnapi eredmények
